Szeretlek

Szomorúság

Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

A boldogtalanság kimondása súlyos és tiszta fájdalmat jelent, mert a kapcsolat ajtaján benyitott a kapcsolat halála.

Van első, felejthetetlen szerelem! Amit az ember nem tud kitörölni szívéből, emlékezetéből, évek múlásával sem. Évtizedek után is egy szép, felejthetetlen, kellemes dolog. Egy felejthetetlen, gyötrelmes, megkínzó és mégis oly jó, oly kedves, oly gyönyörű! Ám az Élet mindenhez hozzápiszkál! Szép kapcsolatokat zúz széjjel, párokat szakít szét, szíveket tesz tönkre.

Az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér.

Nagyszerű dolog, ha az emberre valaki gondol, és a gondolataival vigyáz rá. Aki szeret, ezt teszi. (...) A szívében őrzi Őt, ott védi, oltalmazza. És engedi élni. Néha fájdalmas dolog ez. Mert néha úgy kell engedni élni, hogy valóban nem lehetsz a közelében. Csak távolról csodálhatod Őt, távolról figyelheted. Mégis csodálatos érzés szabadon engedni, akit szeretsz. Engedni, hogy úgy éljen, ahogy a szíve, lelke vezérli, ahogy neki a legjobb. Ahogy szüksége van rá. Elengedni, de nem elhagyni. Hanem messziről figyelni Őt, messziről vigyázni rá. A szívedben. A gondolataiddal, az érzéseiddel, a szereteteddel. És hinni, hogy egy napon visszatér. Bízni benne, érezni, hogy szeretete visszavezeti hozzád.

Meg kell nyomnod a "Törlés" gombot azon a fájlon, amelyen te vagy és ő. Majd utána be kell lépned a kukádba, és a "Végleges törlésre" kell kattintanod.

S tudom, bár elváltunk örökre, És hozzád többé nincs jogom: Ki nem szakítalak szívemből, S emléked` áldom és nem átkozom.

Tünékeny kapcsolatunk olyan volt, mint a ragyogó napsütésben eltöltött egy nap, miközben az ember az egész életét a föld alatt töltötte (...). Talán nekem csak ennyi járt a kapcsolatok terén - egy villanásnyi napfény. Talán túl fényes volt ahhoz, hogy hosszú időn keresztül el tudjam viselni. Talán hálásnak kellene lennem. Nem éreztem hálát. Pocsékul voltam.

Annak, hogy túltegyem magam rajtad, nem az a módja, hogy összejövök valakivel, vagy ha úgy teszek, mintha nem is lettél volna. Mi ketten szerettük egymást, és aztán összetörted a szívem. Mindent megtettem, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel a ténnyel. Egy nap meg fogok csókolni valakit. És ha megteszem, az magamért lesz.

Olyan voltam számára, mint egy rossz szokás, amivel egyik napról a másikra felhagyott.

Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki magát feladva tényleg szeretett. És itt van a cél, az áhított semmi, a pillanatonként mind kevesebb.

Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára jól megnézem majd életem legnagyobb szerelmét, hogy mindenre, a hegre a homlokán, a görbe kisujjára, de még a szeme alatti apró ráncokra is emlékezni tudjak, amikor (...) előhívom elmémből a legtitkosabb és a legszebb pillanatokat.

Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod, amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem.

Gondolj arra, mit éreztél, mielőtt először megcsókolt, vagy először hozzád ért. Mielőtt közel kerültetek volna, te már ismerted a mosolyát, tudtad a szeme színét, és hogy mindig isteni illata van. És mikor végre rád nézett, egy hétig is bámultad volna, de semmi sem volt olyan, mint mikor először megérintett. Olyan volt, mintha csak ketten léteznétek, és csak gondolni sem tudtál arra, hogy valaha el kell válnod tőle.

Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki
magát feladva tényleg szeretett.
És itt van a cél, az áhított semmi,
a pillanatonként mind kevesebb.

Te és én, mint a mesében... Csak kár, hogy fekete-fehér

Azzal, hogy egy fontos ember kilép az életedből, gyakran egy részed is elillan. Olyan ez, mintha kitépnének belőled egy darabot. Egy darabot, melyre egy halk sóhaj, egy elfojtott könnycsepp emlékeztet csak

Mennyi fájdalmat okoztam akarva és akaratlanul másoknak csak azért, mert nem tudtam megbirkózni a sajátommal?

Hogyan ítélkezhettem bárki felett? Vajon milyen lennék most, ha hallgattam volna a szívemre?

Azok, akik sokszor csalódnak az emberekben, megkeményítik a szívüket, és elhatározzák, soha többé semmit nem várnak a többiektől, hogy ne kelljen újra csalódniuk.

Olyan volt, mint egy leeresztett labda. A szívem megszakadt a látványától, a nemrég még röpdöső madár most összetörten, szárnyaszegetten hevert a földön. Párszor megpróbáltam beszélni vele a dologról, de mintha csak rontottam volna a helyzeten. Nem sírt, nem könnyezett, és pontosan ez a csend volt, ami mindennél hangosabban üvöltötte el azt, amit szavakkal nem tudott volna kifejezni.

Olyan érzés volt, mint a régi szép időkben. De közénk állt és elválasztott minket egy nagy kupac, a kimondatlan minden, amit magunk közé, a szőnyeg alá söpörtünk, s olyan magasra tornyosult, hogy már szinte az arcát nem láttam tőle.

Régen a szerelmek csak úgy odalettek. Már nem emlékszem a hangodra. Most csak visszahallgatom egy videó felvételről. Hát ilyenek lettünk, örökké tartunk egy párhuzamos világban. Örökké azokban a ponthálókban, meg rendszerekben, hogy kódok vagyunk, meg e-mailek, és abban benne van, hogy szeretsz. Azt nem lehet eltépni, nem lehet felégetni. Vagy csak egyszerűen elfelejteni. Egy másik világban folytatódunk tovább. Egymásra mosolygunk örökké, és mindig kétezertizenkettő lesz, és sose fogsz elhagyni egyetlen fotón sem. De ebben a valóságban, már csak néha szólunk egymáshoz kedvesen. Már csak néha érzem azt, hogy milyen illata volt a bőrödnek. Igen, talán ez az egyetlen pont. A két világ töréspontja. Az illatod nem őrizheti egyetlen adathordozó sem.

Azt hiszem, én túl erősen vágytam rá, te pedig nem akartad eléggé.
Ha veszítettél már el valakit, tudod, hogy a vesztés pillanatában szeretted a legjobban és a legigazabban. Amikor szembesültél azzal, hogy nincs. Amikor a sors letépi rólunk azt, akit szeretünk, s ott maradunk kifosztva, egyedül- a hiányban döbbenünk rá, mennyire szerettük. Utólag. És jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradt ébredések, a rosszkedvű morgások, veszekedések, összezördülések, a kellemetlen esték, amikor nem történt semmi, csak ültetek egymás mellett, üresen- a hiány fájdalmas érzésével visszanézve villámfényben látod meg a múltadat, s azt kiáltod: Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset szórok szét minden percben és órában! Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándék volt vele az élet! Bár visszatérhetne, akár csak egyetlen percre is! Másképp szólnék hozzá? Másképp látnám, másképp ölelném. És elmondanám neki azt, amit nem lehet elmondani..

Egyszerűen belefáradtam abba, hogy rád várjak..

Hogy próbáltam-e túllépni rajtad? Igen. ..küzdöttem, kerültem a tekinteted, falakat építettem magam köré, és harcoltam a közelséged ellen. Miközben a legnagyobb csatát mégis a szívemmel vívtam. Aki ellen rendszerint alulmaradtam.

Amikor meglátok egy szerelmes párt az utcán, összeszorul a gyomrom. És azon gondolkodom h vajon mellettem miért nincs most senki? Én miért nem lehetek ilyen boldog? Vajon mit rontok el mindig? A sírás fojtogat, de én csak mosolygok.

Az voltál, akit mindennél jobban, akiért mindent..

Sajnos engem senki sem figyelmeztetett, hogy ha elengedem, többé nem jön vissza. ...én elengedtem, mert azt hittem, ha szeret visszajön. De nem. Valószínűleg ő most azt gondolja, hogy Ha szeretett volna, nem enged el!

..állandóan arra figyelmeztet, hogy ne hívjam ki magam ellen a sorsot. Azt szoktam neki válaszolni, nekem nem kell magam ellen kihívni. Létezik olyan is, hogy valakit a sors szemel ki magának.

Valami szent, lélegzetelállítóan édes, csodálatos érzés élt a szívében, amely csak nőtt, nőtt a magára kényszerített némaság hosszú napjai alatt és emlékekből meg reménységből táplálkozott.

Hiányoznak azok az idők, amikor a fiúkról csak úgy beszéltünk, hogy megint meghúzta a hajam vagy, hogy az a hülye fellökött. Hisz jobban hangzik, mint az, hogy összetörte a szívem és egy ideje már rám se néz..

Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl, nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

Akárhányszor azon agyalok, hogy milyen lenne, ha szeretnél, ok nélkül elmosolyodom. Aztán eszembe jutnak az okok, hogy miért nem szabadna mosolyognom..

Van úgy, hogy csak ülök és azon gondolkozok, hány olyan embert hagytam már elmenni, akinek most azt mondanám, maradj. Azt hiszem, most értettem meg, mekkora súlya van a ki nem mondott érzéseknek..

Felállt, hogy a csészét a mosogatóhoz vigye, de aztán megadta magát a kicsinyes vágynak, és inkább földhöz vágta. Mivel ő maga is összetört, legszívesebben mindent összetört volna maga körül. Törni-zúzni szeretett volna, hogy olyan fájdalmat okozzon a világnak, amilyen fájdalmat a világ okozott neki.

Tudom milyen érzés az, ha valaki érez valamit, küzd ellene, és próbál tudomást sem venni róla. Csak az a baj, hogy a két érintett fél úgyis tudja. Hiába minden színészkedés és közömbösség és úgy teszek mintha jelenségek. Egyszerűen, van amit nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Hiába hisszük, hogy attól majd jobb lesz. ...ez nem változik.

Annak ellenére, hogy módszeresen próbáltam tagadni, ...éreztem iránta valamit.

Eltelt néhány hét és túléltem minden napot. ...egyiket a másik után. Több százszor mondtam, hogy "igen, jól vagyok", de egyszer sem éreztem igazán. Mégis elhitettem mindenkivel, s lassan már én is elhiszem. Csak egy kis idő kell még. Egy kis idő, hogy gyógyuljanak a sebeim. De ne aggódj! Egyszer majd talán tényleg igaz lesz ez az átkozott mondat. ...egyszer majd.

Nincs rosszabb annál, mint amikor elszalasztasz egy különleges embert, és még évek múlva is azon agyalsz, hogy mi lett volna, ha odalépsz hozzá. Sose feledd: a próbálkozás egy lehetőség, a siker vagy a visszautasítás egy élmény, míg a félelem miatt elszalasztott cselekedet csak a nagy büdös semmi.

Csak most látom, hogy mindig is őt szerettem. Mindig, az első perctől fogva. Épp azért féltem tőle, mert annyira szerettem. Gyáva voltam a szerelemben is, mint mindenben. Igyekeztem elbújni a valóság elől. Harcoltam ellene, szégyelltem, hogy akkora hatalma van fölöttem. ...és megjáratta vele a poklok útját. Most pedig úgy vágyom utána, hogy majd belehalok. Azt mondhatod, persze, jellemző, hogy amint elérhetetlenné válik valami, azonnal felébred a vágy. Lehet, hogy igazad is van. Hogy ilyen vagyok. De azt tudom, hogy szeretem őt, hogy mindig szeretni fogom, és hogy most itt hagyott örökre.

A fiúk nem igazán ismerik a "hisztinyelvet". Pedig annyira egyszerű. Mindig pont az ellenkezőjét kell csinálni, mint amit mondunk. Ha azt kérem, ne hívjon, elvárom, hogy hívjon. Ha azt mondom, haza akarok menni, egyébként nem akarok. Ha azt mondom semmi bajom, egyértelmű, hogy nagyon is van baj. De ezt nem mindenki tudja. Így hiába ültem a babzsákfotelemben, a mobilomat szorongatva, nem szólalt meg.

Ó, a kamaszbánat - bólintott apu merengve.
Igen, az milyen kedves tud lenni! - értett egyet anyu.
Nem! Nem kedves! Miért gondolják, hogy kedves, ha sírógörcsöt kapok éjjel, ha bedagadt szemmel ébredek, és nincs étvágyam? Egyáltalán nem kedves! Tragikus! Egész úton némán ültem, és a szüleimet hallgattam, akik "mókásnak" tartják, hogy éppen meghasad a szívem.
Nem a kudarcba fulladt álmaink törnek meg minket, hanem azok, amelyeket nem merünk megálmodni.

Vágyakozva pillantottam utánad a párás ablakon. Azt gondoltam, hogy nem utoljára látlak. Tévedtem! Engedtem, hogy elmenj. Nem ragadtam meg a lehetőséget. Nem rohantam utánad, nem ugrottam nyakadba, nem zártalak karjaim közé, és te sem engem. Nem leheltem apró csókot ajkadra. Nem zokogtam a válladon, nem kértem, hogy maradj, nem ellenkeztem, mikor szórakozottan hátraintettél, és hanyag mosollyal azt mondtad: Viszlát!

Alig fél méternyire álltunk egymástól, és mégis, mintha ezer mérföldnél is szélesebb szakadék tátongott volna közöttünk. Néha hiába gyalogolsz napokon, órákon át, még ezt a félméternyi távolságot sem tudod leküzdeni, mert vannak olyan szakadékok, amiket csak agymódosítással lehetne átugrani. Azaz sehogy. Csak álltunk hát a kettőnk közt kavargó értetlenség-, fájdalom- és szerelemkatyvasz felett.

Szívében mintha lezárult volna valami. Nem volt igazán nagy érzés. Ez volt a legrosszabb benne - hogy egyáltalában nem volt igazán nagy érzés.

Elveszett szerelmeink, széttépett leveleink és barátaink hangja a telefonban. A felejthetetlen éjszakák, a mániánk, hogy mindig, mindent átköltöztetünk, az emberek, akiket majd fellökünk, ahogy futunk a busz után, amely úgysem fog megvárni bennünket... Ez a sok minden, meg még más is. Ez elég, hogy ne omoljunk össze!

Megint belebújtál agyamba, megint előveszem a fényképed, megint olvasom a leveled, vagy csak az egy éves üzenetedtől nyúlok ki annyira, hogy nem érdekel semmi. Már a múltam vagy, a poros polcon a többi könyv alatt. De mégis, ha előveszlek, a szememben ott a könny..

Nem vagyok képes rá. Sosem fogok tudni elé állni, a szemébe nézni, és elmondani azt, amit még magamnak is csak halkan merek bevallani.

Valamit őrizni fogok magamban mélyen, amit soha nem veszíthetek el. Ami nem kophat el. Valamit, ami láthatatlan. Valamit, amit minden egyes pillanatban éreztünk, ahogy megláttuk egymást.

..fájdalmat okoztam neked. És elmondhatatlanul szörnyű, hogy boldogtalannak látlak. De jobban szeretném, ha most túlesnél a nagy fájdalmon, mint hogy egész életedben miattam szenvedj egy kicsikét

Nem a magasságtól félsz, hanem az eséstől. Nem a szerelemtől, hanem attól, hogy nem szeretnek viszont. Nem is az elengedéstől, hanem attól, hogy tényleg elmegy. ...attól félsz igazán, hogy megint ugyanaz fog fájni.

Amit teszel, és amit tenni szeretnél, nem mindig ugyanaz. Ezért van az, hogy meg szeretnéd csókolni, de csak rámosolyogsz.

Visszanézve a múltba, az agyam leblokkolt, majd mosolyogtam. Talán őrült vagyok? ...de még mindig hiányzol.

Az ember legtöbbször nem azokat a kísértéseket bánja meg, amelyeknek engedett, hanem azokat, amelyeknek ellenállt.

Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő, színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő, és beleszeretett. (...) A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. De egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeketis meg akar ismerni? És megijedt. (...) És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet eltőlem.” A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett acsapdába, és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, ...és egész nap nézte. (...) Mivel a madár nemrepülhetett, nem tudta kifejezni a létének értelmét, és lassan elhervadt, elveszítette tollai ragyogását,és megcsúnyult. (...) Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rá gondolt. De nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. (...) A madár nélkül az ő élete is elvesztette az értelmét, és a halál hamarosanbekopogtatott hozzá. „Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobbanszeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újratalálkozhass vele. Paulo Coelho

Pasik jönnek, pasik mennek, akár a 86-os busz. De ahogy a buszra sem szállsz fel, ha tele van, ígynem érdemes olyan pasival foglalkozni, aki nem hagy helyet az életében. Addig, amíg te kinyitod neki az ajtót, sőt még meg is bizonyosodsz arról, hogy kényelmesen ül-e, ő még arra sem veszi afáradságot, hogy kinyissa neked. Inkább hagyja, hogy megfagyj a mínusz 10 fokban, mert neki ugyanmindegy. Tele a busz, van miből válogatni..

Eljön majd az idő, amikor el kell engedned. Nem lesz könnyű pillanat. De egy valamit nem szabad elfelejtened. Te sem szoríthatod magadhoz örökké a múltat. Nem kapaszkodhatsz az emlékeidbe. ...és főképp, nem várhatod el tőlem, hogy tovább lépjek, miközben te darabokra hullasz.

Félek a világtól. Attól, hogy valaki megfoszt tőled. Félek, hogy te abban hiszel, hogy nem tehetsz boldoggá, én meg abban, hogy erre éppen én nem leszek képes. Jobban félek tőled, mint hinnéd, hogy majd elrontom, hogy összetöröm, hogy megsértelek és elhagysz. Hogy majd egyetlen egyszer nem értesz meg, én pedig megrémülök

Nézek magam elé és látom az arcodat. Hiányzik róla valami. Egy nagyon fontos dolog. ...a mosolyod.

Őrizgetni egy kis fiókban valahol a szerelem és a gyűlölet határán, minden apró emléket, amely hozzá fűz.

Néztem a nőt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erős. Mindentől fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot. Befalazza az ablakokat, nehogy besüssön a nap a szobájába. Láttam, ahogy a másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Uralma alá hajtotta és rabszolgaságban tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne szárnyalnia: az érzelmeit.

Egyedül állt. Ott a magánnyal. Nem nézett rám. A fejét lehajtotta. Majd elment, visszanézett, mosolygott és kisétált. Kisétált az életemből.

Emlék. Van, amit szándékosan tárolunk, mint például a vonásokat, a szeretett lény mosolyát, mélyreható pillantását, és ezeket a tudatosan tárolt dolgokat bármikor előhívhatjuk, ha szükségünk van rájuk. Viszont a tudatalattink is emlékszik. Ezeket az emlékeket nem tudjuk az akaratunkkal előcsalogatni, váratlanul csapnak le ránk. Elég egy illat, egy szín, egyetlen szó, és a tudatalattink máris a felszínre hív elfeledettnek vélt jeleneteket, párbeszédeket, vagy akár egy ölelést. Ezek megrendítőbbek, mint bármely tudatosan tárolt pillanat.

Az a baj, hogy valaki felnőtt létére is gyerek marad és azt hiszi, hogy ez az egész szerelem csak egy játék. Felfújja a lufit és végül elengedi, és úgy gondolja van másik, amit feltud fújni, hisz csak egy lufi. Mit számít ha elrepül?

Ledobtam magam az ágyra. Fáradt voltam, de tudtam, hogy nem fogok tudni elaludni. Túlságosan zsongott a fejem. Úgy zsizsegtek benne a gondolatok, mint egy eltévedt, zajos méhraj ...időnként még csíptek is. Sőt, nem is méhek voltak, hanem darazsak - mert a méhek csípnek egyet, aztán meghalnak, de engem ugyanazok a gondolatok szurkáltak újra meg újra.

Megtettem, amitől féltem. Eltaszítottam magamtól. Én bolond azt hittem jobb lesz így. De ez hatalmas tévedés volt. Talán ha elmondtam volna neki, hogy megbántam.... Megtehettem volna, de nem tettem. Nem voltam olyan erős, hogy megtegyem.

A semmibe bámult, és éreztem, ő is ugyanúgy szenved, mint én. Átölelt, és csak ültünk együtt a verandán; mint két elveszett, szerencsétlen ember.

Egy szakítás után bizonyos utcák, helyszínek, sőt egyes napszakok is tabunak számítanak. A város érzelmi aknákkal teli, elhagyott csatatérré válik, nagyon kell vigyázni, hová lépsz, mert könnyen miszlikbe szaggathatod magad.

..elgondolkodsz azon, vajon ő is így tépelődött-e, mielőtt összetört téged? Te akkor válaszokat akartál, de nem kaptál. Most válaszokat akarsz adni, de nem tudsz. Valakinek mindig fáj. Vagy te törsz össze, vagy összetörsz valaki mást.

Remélem elmúlik, az idő majd eloltja a tüzet. Kiűzi a fejemből az emlékeket, az érzéseket. Hogy valaki más majd egyszer, szépen csendben elcsenje a szívem.

Sok sebet hordozok, de ez annak a következménye, hogy olyan pillanatokat éltem át, melyek soha nem történtek volna meg, ha -akkor és ott- nem merészkedek túl a határaimon. Fájdalmas, de egyben szép emlékeket hordozó hegek ezek.. Nélkülük üres lennék.

Hallotta már a "vérző szívű" kifejezést. Eddig szóvirágnak tartotta, nem testi állapotnak. Ám most izomlázra emlékeztető, tompa sajgást érzett a mellkasában, és minden szívdobbanás fájt.

Talán menekülök. Mindentől. Válogatás nélkül. A boldogság maszatos lehetőségétől, a félelem fagyos ölelésétől.

Ez elég elcseszett dolog, nem igaz? Hogy valaki hogyan ébred fel és dönti el, hogy nem beszél veled többet. Nincs ok. Nincs magyarázat. Nincsenek kimondásra váró szavak. Csak cserben hagytak, mintha szart se jelentettél volna nekik, és ami a legjobban fáj, hogy úgy tűnik, ezt olyan könnyen tették meg.

El kell búcsúzni. Ha az ember nem teszi, örökre szilánkok maradnak a lelkében.

Szerettelek. Ritkán mondtam ki, és egészen sose tudtam megmutatni. De szerettelek.

A busz amin ültem egyre távolabb vitt a férfitól, akit annyi ideje szerettem. Azt hittem, ha egyszerűen felszállok, ülök és nem gondolok semmire, egyszerre elmúlik minden amit valaha éreztem. Nos, tévedtem. Az ablaküvegen át bámultam, ahogy minden egyre távolabb kerül tőlem. Minden, kivéve az érzéseimet.

Soha ne add fel, ha még megpróbálnád. Sose töröld le a könnyed, ha még sírnál. Sose elégedj meg egy válasszal, ha még kérdeznél. Sose mond, hogy már nem szereted, ha nem tudod elengedni.

Mikor visszaemlékezem, hogy milyen volt, próbálom tompítani a leírni kívánkozó szavakat, hogy legalább a látszata ne legyen meg, hogy még mindig felkavar.

Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. ...ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.

A világ forgott, a föld remegett. A lábai gyengék voltak ahogy a szíve is. Italba fojtotta bánatát és azt hitte ez a helyes út. A csillagokat nézte, az életen gondolkodott és a szíve csak kalapált. Egy percre talán a világ is megállt, egy pillanatra talán vége volt mindennek, de órák után ugyan az az érzés vonta hatalma alá, és nem tudott szabadulni tőle. Követte és kínozta, vele volt még az álmaiban is. ...reménytelenség, és boldogtalanság. Talán így nevezné őket.

Az igazi szerelem ott kezdődik, ha én tiszteletben tartva elengedem azt, aki szeretne elmenni, bármennyire is fáj nekem..

..aztán rájöttem: igazából nem is Ő hiányzik, hanem az érzést hiányolom, amit akkor éreztem, amikor vele voltam..

Mikor felnősz, észreveszed majd, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek gondoltad. Rájössz, hogy a csók nem pecsét, és a szeretlek nem esküszó. Hogy aki azt mondta, örökké szeret, az örökké-t pár hétre értette. És aki azt mondta, majd vigyázok, a vigyázás után ott hagyott. Hogy nem mindig az a jó, aki úgy néz ki, és hogy a fájdalom mindenhol más.. Ha eltöröd az ujjad, az nem fáj annyira, mint mikor a szíved törik darabokra.

Emlékszel rám? Én voltam az, aki fogta a kezed végig, aki vezetett téged, amikor elveszve érezted magad, aki melletted volt, amikor senki más. Aki szeretett, és nem várt el cserébe semmit, csak hogy te is szeress. Sosem ítéltelek el. Minden, amit tettem, érted volt. Azt hittem, hogy megérted, hogyan érzek irántad, de most már azt hiszem tévedtem. Szerintem sosem voltam neked elég jó, vagy méltó ahhoz, hogy a tiéd legyek. Azt hiszem túl vak voltál, hogy észrevedd, mit kínálok fel. Csak megbántottál, miattad sírtam, és ellöktél, miközben én minden porcikámmal maradni próbáltam. De nem maradhatok többet. Hogy is maradhatnék, amikor már nem akarsz engem, nincs rám szükséged, vagy nem szeretsz többé? Vagy egyáltalán szerettél valaha? A te boldogságodat mindig az enyém fölé helyeztem, de azt hiszem most az egyszer inkább magamra kellene gondolnom, nem rád. Megérdemlem, hogy boldog legyek. Jobbat érdemlek. Tényleg.

Lesz még erőnk majd? Egymáshoz? Vissza fogjuk ezt csinálni? Továbbra sem értem, hogy mitől jutottunk idáig.. Kell lennie egy pontnak. meg akarom érteni. Persze te finoman elterelnél, hogy úgysem a múlt számít, nem azok a lépések.. Egyedül rád tudnék hallgatni, csak neked hinni, csak beléd kapaszkodni, csak várni.. Végtelenségig számolni a ráncokat a ruháinkon, a fapadok idő rágta repedését. de ne ezt.. Én egyedül képtelen vagyok naponta harcolni az idővel, a veszteségekkel, a fájdalommal, a kódolt üzeneteinkkel egymás felé. Csak valami halvány álomból intesz felém, és kicsit elhiszem, hiszen nincs más a birtokomban.. Harcoltam és neked is kellett volna, de te feladtad..

Megőrjítesz. Ahogy beleharapsz az ajkadba,ahogy felém hajolsz,ahogy megcsókolsz és azt mondod én vagyok az egyetlen. És tudod mi őrjít meg a legjobban? A tudat, hogy minden szavad hazugság.

Nélküled nem vagyok ugyanaz,és nem találom a helyem.. Hiába akarom ugyanazt a mosolyt színlelni,nem megy. Már nem emlékszem,mennyire örültem mikor rám köszöntél,mikor írtál,mikor mondtad hogy szeretsz..

Éreztétek már úgy, hogy az egész kis világotok rátok szakadt? Pont ilyen érzés volt, ami velem történt. Azt hittem tudom, hogy mit akarok az élettől. Hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek velem és mindent megkaptam amit akartam, mégis teljesen üres voltam belül, mint egy üres doboz. Az a pillanatnyi mámor, a nevetés és a csillogó szemek... egy perc alatt múltak el. Aztán minden olyan volt, mint azelőtt. Semmilyen. Pedig küzdöttem, és, ha valami nem sikerült, azt mondtam, nem baj majd legközelebb. Nem volt legközelebb. Rájöttem, hogy ott ragadtam egy helybe, egyedül és az üresség még jobban kitöltött, mint eddig bármikor.

Azoknak akiket szeretünk feltétel nélkül elhiszünk mindent. Eszünkbe sem jut, hogy hazudhat nekünk. Ha mégis sosem szerettük igazán.

Nyomorultnak találod magad, mert azt hiszed, senkinek sem kellesz, tehát engeded, hogy nyomorultul bánjanak veled, csak azért, hogy valahogy egyáltalán bánjanak veled.. Ám valójában azért nem kellesz senkinek, mert te magad érzed nyomorultnak magad.

Lehajtotta a fejét mikor hallotta az ajtó csukodását és imádkozott. Nem a holnapért vagy egy szebb jövőért hanem egy új, váratlan vendégért aki miatt nem tud kettesben maradni a legnagyobb ellenségével, önmagával..

Nincs is annál a napnál komorabb, mint amelyen ráébredünk: mindaz, ami mostanáig fontosnak látszott számunkra, valójában a nullánál is kevesebb..

Most félek. Mitől? Attól, hogy egyszer rájössz, hogy mégsem vagyok olyan jó, mint gondoltad, hogy mégsem vagyok olyan szép, kedves lány, mint akibe beleszerettél. Régebben azt mondtad, sosem gondoltad volna, hogy egyáltalán szóba állok veled, de mégis együtt vagyunk és én azt szeretném, ha életünk végéig tartana ez a kapcsolat. Eddig azt mondtad, te is így akarod, de már nem szeretsz annyira, mint régen és már nem vagy hálás, hogy vagyok neked. Régen annyira természetesnek vettem, hogy vagy nekem, azt hittem, hogy ez örökké így lesz, mert szeretsz és sosem hagysz el, bármilyen hibát is követek el. De ez nincs így, jobban kellett volna vigyáznom, jobban kellett volna szeretnem téged, lehet most már hiába szeretlek mindennél jobban, mert te már nem így érzel. Mi lesz velem, ha már nem szeretsz, ha azt mondod, hogy legyen vége? Akkor én mihez kezdek, hisz te vagy a mindenem és ha te elhagysz, tényleg semmim sem marad. Pont ettől félek, hogy egyszer azt mondod, nem szeretlek már, nem akarok veled lenni többet, az a nap lesz, az életem vége.

Valahogy mindig az kell, aki eldobhat. Akivel bizonytalan lehet
minden. Az életem. A fájdalmam. Aki nem jön sokszor, s így megunni sem
tudom. Aki nem ad sokat, s ezért mindig többre vágyom. Így szenvedek.A
biztos valahogy elutasít magától. Biztossága nem érdekel. Mert
elfojtana. Megváltoztatna. És még azt is tudom takarni, hogy mennyire
félek. Mert a biztos is lehet majd bizonytalan. És azt nem tudom
kiszámítani. Bekövetkeztekor pedig még jobban fájna.Azt akarom, hogy
egy bizonytalan váljon biztossá. Néha képtelenség megmagyarázni
engem.Van, hogy nem tudok hinni. Mint most.És létezik olyan pillanat,
amikor elhiszem, változhatnak érzések irántam. Szeret. Csak nem tudja
még.Akkor kéne felpofozni magam, és üvölteni, hogy ne álmodozz!
Eldobhat. Meg is fogja tenni. Ne hidd, hogy biztossá válik! Ne hidd,
hogy érezhet irántad olyat, amire vágysz, mert te érzed!

Tudod, nem volt olyan pillanat, amikor kevésbé kellettél volna, kevésbé akartalak volna vagy kevésbé szerettelek volna. Csupán olyan volt, hogy kevésbé mutattam ki.

Ez olyan, mint amikor azt akarom, hogy rám nézz, de minden alkalommal, amikor megteszed, elfordítom a fejem.

Aztán rájössz,hogy szép lassan semmid sem marad.Mindent elvesztettél,vagy elvettek tőled.
Hiába küzdöttél,hiába akartad jobbnak,már felesleges. Búcsúzz el,és szenvedj,ahogy lehet.Aztán lépj túl.
Ha szenvedned kell valaki miatt,az azt jelenti hogy meg sem érdemelt.
Egyszer talán megbánja.. Vagy csak te.

De azt tudnod kell, hogy nem akarok közel kerülni senkihez. Nem vagyok rá képes. Hozzád pedig biztosan nem. Mert újra megsebzel. Pont azért, mert nem múlt el. Mert még mindig van közöttünk valami.

Semmim nincs, de velem van az,
hogy elengedtelek..

Nem őszinteségre van szükségem, hanem rád.

Néztél már bele egy olyan személy szemébe, akit szeretsz és jöttél rá, hogy az ember, akit ismersz, eltűnt?

Rosszul állt neked, hogy szeretni próbáltál,
időnk tele van fehér foltokkal, ez kétségtelen.

És hiába tudom, nem akarom látni, mi jön,

de most már mindenütt vagy, nincs hová félrenézni –

hát lehunyom a szemem, pont mint akkor, úgy.
A levél minden sorában éreztem a fájdalmát, az ő fájdalma pedig kihívta az én fájdalmamat.. megint ott tartottunk ahol régen; bántottuk egymást..

Képzeld el ezt:
10 év múlva beléd botlok az utcán.
Oda köszönök neked, te pedig visszaköszönsz.
Aztán megkérdezem, hogy milyen az életed.
Te mesélsz a feleségedről és a gyerekeidről.
És amikor ezt teszed, összetöröd vele a szívem.
Nem azért, mert én esetleg nem akarnám, hogy boldog legyél.
Az minden, amit szeretnék.
Hanem azért, mert 10 éve...
Én azt képzeltem el, hogy valaki más kérdezi meg, hogy milyen az életed,
Te pedig rólam mesélsz..

Közben féltem, vége lesz, pedig már rég vége volt..

Ha szeretsz valakit, tiszta szívből, akkor sohasem felejted el. Nem számít mi történt, vagy hogy mennyi idő telt el - szeretni fogod. Úgy érzed túlléptél, hogy többé nincs már rá szükséged, a szívedben mégis úgy őrzöd az emlékét, mint életed tavasza. S egyszer, ha szembejön veled, rád mosolyog, és az életedről kérdez, csak annyit tudnál felelni: hiányos… Mert este, mikor lefekszel, s a párnádra hajtod a fejed, elindul a kisfilm, peregnek az emlékek és a könnycseppek. Mindig is szeretni fogod, történjen bármi!

Van egy mondat, ami még a ‘már nem szeretlek’-nél is sokkal fájóbb tud lenni: a ‘nem bízom benned’. Az elsőnek valaki máshoz van köze, s mint tudjuk, a szív döntéseit nem lehet megkérdőjelezni. A másodiknak viszont kizárólag Te vagy az oka.. ráadásul ilyenkor nem csak Neki okozol csalódást, hanem ezzel együtt magadnak is.

Ledobtam magam az ágyra. Fáradt voltam, de tudtam, hogy nem fogok tudni elaludni. Túlságosan zsongott a fejem. Úgy zsizsegtek benne a gondolatok, mint egy eltévedt, zajos méhraj.. időnként még csíptek is. Sőt, nem is méhek voltak, hanem darazsak - mert a méhek csípnek egyet, aztán meghalnak; de engem ugyanazok a gondolatok szurkáltak újra meg újra.

..és mikor már azt gondolod, hogy tényleg nem jöhet semmi, hiszen túl vagy rajta, nem jelent már számodra semmit, nincs olyan dolog, ami rá emlékeztetne, akkor hirtelen beugrik egy pillanatkép, esetleg a füledben csend egy zene, vagy megbabonáz egy illat s hirtelen leomlik minden fal, amit hosszú idő alatt magad köré építettél.

A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni! Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset - azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember!

Csak sóhajtok és hagylak menni. Menj már, indulj! Hagyj egyedül te is, sétálj ki az életemből és zárd rám az ajtót. Zárd rám, hogy senkit ne tudjak beengedni. Nem érdemled meg a könnyeim, most mégis patakokban folyik érted – s én nem is próbálom irányítani, csak hagyom, hogy tegye a dolgát. Ne láss így, ne nézd, mennyire fáj! Csak menj, kérlek, menj már..

Van, hogy hajnali órákig forgolódok az ágyban és tündérmeséket képzelek el, hogy álomra szenderüljek - majd reggel aztán fáradtan összeomlok mikor megvalósul bennem a tény, hogy ezek az álmok soha nem fognak teljesülni! Hidd el, tudom mit élsz át. Tudom, milyen érzés szeretni, de a viszonzatlan szerelmet még inkább ismerem. Ezeket az érzéseket mind elnyomhatod magadban, hogy ne érezz, beállhatsz a sorba te is. De ezzel együtt Te sem leszel más, mint egy összetört szívvel élő lány, aki belefáradt abba, hogy az igazit keresse.

Mondd, veled megtörtént már, hogy hiányzott valaki, akinek nem kellett volna? Hogy ürességet éreztél egy dal hallgatása közben? Hogy szükséged volt valakire, akiről azelőtt még csak nem is feltételezted, hogy számít neked? Táncoltál az örömtől, mikor újra hallhattad a hangját? Mosolyogtál, miközben visszaemlékeztél a nevetésére? Mondd, veled megtörtént már, hogy olyat szerettél, akit nem lett volna szabad?..

Nem fogjuk egymást keresni, mert valahányszor a Te számodat hívnám, ott lesz bennem a dac, hogy ha én nem hiányzom Neked, akkor miért is keresselek.. és Te sem fogsz hívni, mert már nem lesz jelentősége a nevemnek a telefonodban. Ott leszünk egymás múltjában, nézzük majd az ajtót, de nem fogjuk újra kinyitni. Nincs miért.. ebből nem lesz sem ‘happy end’, sem még egyszer szerelem, semmi. Egy ideje már nem voltam benne a tegnapjaidban, s a holnapjaidban sem leszek többé, mert rájöttem valamire, ami eddig is ott volt az orrom előtt.. Te nem akarod, hogy benne legyek.

.. de néha úgy félek, hogy jönni fog egyszer egy lány, aki azt fogja látni, amit Te látsz és azt hallja, amit Te is hallasz és aki szavak nélkül is meg fogja érteni, amit nekem oly sokszor hiába magyarázol.

Vajon hogyan kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom, mondjak ellent a szívemnek és eszerint próbáljak viselkedni? Lehetséges egyáltalán, hogy egy nap elfelejtem igéző szemeit és azt, ahogyan rám néz, a szívet melengető mosolyát és a hangját, amivel hozzám szólt? Eljön vajon az idő, mikor minden emlék eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalomnak is nyoma vész? Eljön valaha? És ha igen.. mi marad utána?

Te nem csak egyszerűen itt hagytál és elmentél, hanem szabályosan elfutottál.. de van egy dolog, amit itt hagytál magad mögött. Egy dolog, amire nem tudok rájönni: vajon afelé futottál, amit akarsz? Vagy az elől futottál el ilyen messzire, amit félsz akarni?

Valakit bizonytalanul szeretni olyan, mintha törött üvegszilánkokon sétálnál. Nem akarsz lemondani róla, de a fájdalom egyre elviselhetetlenebb. Aztán jön egy pont, amikor elengeded Őt, és így megszabadulsz a fájdalomtól, de belül üres vagy és vérzik a lelked.

Néha olyan nagyon nehéz elengednünk azt, akitől azt várjuk, hogy majd mindig mellettünk lesz.

Nem szeretem az emlékeket, mert könnyen vezetnek könnyekhez, s mindig ha rá gondolok megszegem a saját magamnak tett ígéretem. Ez egy harc, egy folyamatos küzdelem a felejtés és az emlékeim között.

Mindketten boldogok voltunk, mert együtt voltunk. A különbség közöttünk csak annyi, hogy Te mindig csak a boldogságra vágytál - én pedig csak rád. Neked csak addig voltam jó, arra a pár röpke órára, míg boldog voltál mellettem, de nekem Te akkor is kellettél, mikor már csak könnyeket okoztál.

Csak egy kérdés van bennem, amire választ akarok! Miért nem voltam neked elég jó? Magamat hibáztatom, mert nem tudok olyan szép lány lenni, akinek megfogna a külseje és nincs olyan különleges bensőm, amibe beleszerethetnél. De általad úgy éreztem úgy ragyogok, mint égen a gyémánt, egy gyémánt, akit csak te érinthetsz meg igazán, aki csak a tiéd akar lenni, a te tökéletes gyémántod akartam lenni.

Azt hiszem, ami a legjobban hiányzik veled kapcsolatban, hogy te elérted, hogy úgy érezzem, végre valaki akar, mintha az összes ember közül, akikkel találkoztál eddig, csak velem akartál volna lenni. És azt hiszem ez az oka annak, hogy ennyire beléd szerettem, mert olyan jó érzés volt, hogy valaki akart engem, de ami még fontosabb, jó érzés volt, hogy valaki olyan akart engem, mint te.

Jelenleg mindent megtennék, hogy odabújhassak hozzád, ráhajthassam a fejem a mellkasodra, összekulcsolhassam az ujjaim a tieiddel. Felnézni és rád mosolyogni, amikor akarok. Odahajolni és megcsókolni, amikor csak akarom. Elmondani mit érzek irántad, ahányszor csak akarom.

Szeretlek, gondoltam. De nem mondtam ki. Nem attól tartottam, hogy az arcomba nevet. Sokkal komolyabb dologtól rettegtem- attól, hogy nem mondaná, hogy ő is.

Nagyon nehéz elfelejteni azt, aki sokat tett azért, hogy emlékezz rá..

Lassan elfelejtem az arcod...már alig tudom felidézni. Néha úgy érzem megkönnyebbülök, máskor idegesít, ahogy távolodsz az életemből. Elfelejtem az arcod, az illatod, a szemeidet, a mosolyod, az ölelésed, a hazugságaid.. lassan elfejeltem, hogy mitől láttalak olyan különlegesnek, hogy mivel sikerült olyan csúnyán átverned.. Lassan túl leszek rajtad, már nem gondolok rád.. de egy dologra egész életemben emlékezni fogok: az éjszakára, amikor megváltoztattad az életem.

Azt hiszed, nekem nem fáj? Fáj, és sokáig fájni fog. Aztán eljön majd az a pillanat is, amikor minden fájdalom nélkül azt fogom mondani: emlékszem, volt egyszer egy barátom..

A felejtés nem nehéz. Csak nem mindegy melyik oldalon állsz. Te akarsz felejteni, vagy téged akarnak felejteni. Mikor eltervezed valakiről, hogy elfelejted, akkor elzárod a szíved legmélyebb zugába oda, ahonnan semmi, de semmi nem hozhatja Őt elő. Néha egy emlék képes rá, de az sem hosszú távú. És mikor rájössz, hogy téged akarnak elfelejteni, az minden egyes nap ott lebeg a szemed előtt. Töprengsz, hogy vajon mi vezetett el idáig, miért akarnak elfelejteni, nem jössz rá, ez számodra egy megmagyarázhatatlan dolog amibe addig nem tudsz belenyugodni, míg el nem határozod, hogy a te kezedben lesz a döntés és elfelejted. Egyszerű, leírva egyszerű megvalósítani már sokkal nehezebb.

Csak esetlen próbálkozásai voltunk valaminek, amiről azt mesélték, hogy szerelem..

Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, ott hagytam volna nálad..

Azzal, hogy egy fontos ember kilép az életedből, gyakran egy részed is elillan. Olyan ez, mintha kitépnének belőled egy darabot. Egy darabot, melyre egy halk sóhaj, egy elfojtott könnycsepp emlékeztet csak.

Ha elveszítesz valakit, rájössz mennyire fontos volt számodra, de igazán csak akkor érted meg, amikor még egyszer a szemébe nézel..

Amikor az egésznek vége, tudod, egyszer csak visszajönnek és bevillannak a dolgok. Ez pedig olyan, mint az emlékek kaleidoszkópja, csak visszajön minden, még ha Ő nem is. Amikor megláttam, egy részem már abban a pillanatban tudta, hogy ez megtörténhet. Nem arról van szó, amit mondott, vagy amit tett. Az érzésről szólt, ami ezzel együtt járt, és a legnagyobb őrültség az, hogy sosem gondoltam volna, hogy egyszer ugyanígy érzek majd. Nem tudom, hogy így kellene-e. Tudtam, hogy ez a világ túl gyorsan halad és túlságosan is elvakít. De csak azt gondoltam: hogy a pokolba kerülhet az utadba valaki, aki úgy néz ki, mint egy angyal, amikor mosolyog? Talán ő is tudta ezt, amikor meglátott. Azt hiszem elvesztettem az egyensúlyom. A legrosszabb része pedig nem az volt, hogy elveszítettem őt, hanem az, hogy elveszítettem önmagamat.

Még mindig hiszek benne, hogy egyszer csak hirtelen írsz nekem és bevallod az érzéseidet, amiket eddig elrejtettél. Hogy csak úgy írsz és azt mondod, én vagyok az egyetlen, akit akarsz. Az egyetlen, akire gondolsz. Szeretném ha azt mondanád, hogy az egyetlen ok, amiért elmentél,.. hogy féltél az érzéseidtől.

Eldobtad őt. Eldobtad azt a lányt, aki bármit és mindent megtett volna érted. Eldobtad azt a lányt, aki mindenét neked adta, és bízott benned. Eldobtad azt a lányt, aki mindent beleadott, hogy ott lehessen neked. Eldobtad azt a lányt, aki elküldött magától mindenki mást, mert bebeszélte magának, hogy nem bízhat bennük. Eldobtad azt a lányt, aki az egész világot benned látta. Eldobtad azt a lányt, aki keresztül ment a poklok poklán, hogy veled lehessen. Eldobtad azt a lányt, aki hajlandó volt várni, ameddig csak kellett, csak hogy a tiednek hívhassa magát. Eldobtad azt a lányt, aki még mindig akart téged, miközben te semmiként kezelted. Eldobtad azt a lányt, aki hónapokat töltött reménykedve, hogy ti ketten végül együtt lesztek. Eldobtad azt a lányt, aki sokáig fent maradt, azon izgulva, hogy vajon jól vagy-e. Eldobtad azt a lányt, aki továbbra is annyi mindent megtett érted, még ha tudta is, hogy semmit nem kap cserébe. Eldobtad azt a lányt, aki nem hallgatott azokra, akik rosszat mondtak rólad. Eldobtad azt a lányt, aki a világon bármit megtett volna érted. Eldobtad őt. És tudod mit? Most elveszítetted.

A pillanat, amikor rájössz, hogy már nem érdekled. Keresed a régi üzeneteit, szép szavait, de helyettük már csak a gyanús mondatok kusza halmazát látod. A szeretlek-ek már csak automatikus, elcsépelt szövegnek tűnnek. A jelek, amik azelőtt is ott voltak, csak most válnak láthatóvá. Észreveszed az igaznak hitt üzenetei mögött a hazugságokat. A pillanat, amikor rájössz, hogy már nem érdekled, sőt, nem is érdekelted soha.

Csak próbáltam időt adni neked, hogy hiányolhass. Hogy rájöjj, szükséged van rám. Játszottam az elérhetetlent, csak hogy utánam rohanj, fogd meg a kezem, és azt mondd: tévedtem! Te vagy az a fiú, akire vártam! Soha nem lett volna szabad elengedni...csak próbáltam időt adni neked, hogy hiányolhass.. de sohasem tetted meg.

Hol van a remény amit elengedtem?

Belevéstem a szívembe, hogy szeretlek.. aztán átdöftem egy karóval..

Mért hazudom, hogy nincs ami bánt, hogy megleszek nélküled is ezután? Ha mélyen a kés, úgy vérzik a szív, álarcom nem véd, csak ostoba dísz. Mért hazudom, hogy szebb ami vár, ha felkelek új nap virrad rám; de sűrű a köd, túl hosszú az éj, reszketve várom, hogy közelebb lépj..

Elérkeztem ahhoz a pillanathoz, mikor már annyira sok rossz és fájó dolog történt, hogy már nem érzek fájdalmat. Nincs kín, nincs gyötrelem, nincsenek könnyek. Csak egy összetört szív. Egy szív, amiből már csak apró szilánkok maradtak. Egy ilyen szív nem érezhet. Nem fájhat, nem törődhet; és csak nevetek. Mosolygok a saját kínomon, mint egy őrült. Pedig nem vagyok az. Csak már nem érzek. Rezzenéstelen arccal nézem végig, ahogy te boldog vagy. Csak ülök, és nézem. Már nem tudok mást tenni...

A legrosszabb dolog, amit tehetsz velem, hogy elhiteted, hogy történni fog valami, amikor te is tudod, hogy nem fog.

De, amikor kisétáltál azon az ajtón, akkor magaddal vitted egy részemet,Másra értettem, amikor azt mondtam neked, hogy többet szeretnék tőled,
Csak azt szeretném, ha minden a régi lenne, Áttáncoltuk az estét
Aztán elvettek tőlem - kiloptak téged az életemből.

Annyi mindent megtettem érted..

Még ma is bennem él, ahogyan először öleltél.

Hol vannak a szép napok, amiken együtt mentünk át?

Szerettelek. Még ma is gyakran emlékszem vissza rád, mikor egyedül vagyok, mikor senki sem lát.

Már nem várom, hogy hívj, hogy írj egy üzenetet és keress engem. Hosszú idő telt el az utolsó beszélgetésünk óta és már nem is emlékszem rá. Csak az érzésekre emlékszem és arra, hogy azt ismételgettem magamnak, hogy ezt most ne rontsam el. Nem tudom, hogy tudott egy ember ennyire fontos lenni nekem. Már nem várom, hogy egy nap csak úgy a semmiből vissza sétálj az életembe és elmondd, hogy mennyire hiányoztam neked, mert tudom, hogy ez nincs így. Tovább léptél, a múltba zártál és ez egy olyan dolog, amit én még mindig nem tudok megtenni.

A szívem minden nap összetörik egy picit..

Nem tudok nem gondolni rá…és nem tudok rá gondolni könnyek nélkül.

Talán lesz még egy életem. Talán még újra kezdhetem..

Előre meg nem tervezett módoncsúsztattam kezedbe kezem .
Igazán nem kellett volna hagynod.
Annyi ponton leállhattunk volna.
Például mikor még ellentétesen
lélegeztünk.

Hiába nézem ellenséges szemmel A változást, mi rajta látható.
Az ember áll és megszólalni nem mer,
Van szerelem, mely nem gyógyítható.

...és téli estén mikor ülsz a tv előtt, élettelenül, mosoly nélkül. Vársz valamiféle változást; de akkor nincs más, csak a hangtalanul lehulló hamu a cigarettáról. Csak beszívod a füstöt és valamiféle boldogsággal tölt el. Hamis boldogsággal. Vagy mikor nyári éjjelen egy üveg borral próbálod elfelejteni a sérelmeket. Édeskés íze betölti a szádat és mosolyogva nézed az eget. Mégis boldogtalan vagy, voltál, de nem akarsz már az lenni. Csak nem tudsz ellene tenni. Nézel a végtelenbe, elmélázol, hogy milyen is lehetne most az életed, ha akkor nem szakadtok el egymástól. Ha még mindig egymást ölelnétek, és csókja ébresztene hűvös hajnalokon. Még mindig szereted őt. Érzed, hogy szükséged van rá. És mégis tudod, hogy ennyi volt. És újra rágyújtasz egy cigarettára, kibontasz egy üveg bort és percnyi boldogsággal próbálod pótolni a valódi boldogságot. Magányos vagy. Csak az üresség a társad, a végtelenbe nyúló éjjelek melyek csak egyre hosszabbak lesznek.

Pontosan emlékszem, hogy mit viselt, hogy milyen illata volt a hajának, és emlékszem mit éreztem, valahányszor meghallom azt a dalt..

Csak egy lány akartam lenni az életedben, csak érezni, hogy valaki szeret. Eleinte minden annyira tökéletesnek tűnt, egy rózsaszín felhő eltakarta a dolgokat előlem, de a végére minden kivilágosodott. Minden, az is amit nem akartam, de te nem írtál és utoljára úgy köszöntél el,mintha mi sem történt volna..

És még mindig eszembe jutsz mindenről. Az ablakom kilincséről amit megjavítottál, az ágyamról ahol velem feküdtél és órákat beszélgettünk. Eszembe jutsz a buszról, amin mellettem ültél, vagy a egy filmről amit szerettél. Eszembe jutsz egy illatról, dalról, könyvről, egy sütiről. Bármit teszek te töltöd ki a mindennapjaim még mindig. Nem tudok másra gondolni. Emlékszem a nevetésekre, a csipkelődésekre, a mélypontokra, a féltékenykedésekre, és a hülye indokaidra, hogy épp mért akartál velem találkozni, miközben csak velem akartál lenni. És bár tudom, hogy ezek már csak emlékek, bízok benne, hogy egy nap újra velem akarsz majd lenni..

Sokszor nem értek dolgokat, és többször van az, hogy nem értem miért! Nem azért, mert buta vagyok...hanem mert értelmetlen minden. Pl. ha megismerkedsz valakivel, minden nap ír és sokszor keres...akkor is ír, ha nem vagy fent. Cukikat ír, és megkedveled...nagyon és nem is veszed észre, csak akkor jössz rá, hogy megkedvelted, amikor már nem keres...nem ír, akkor sem ha mind a ketten online vagytok. Ez szerintem teljesen értelmetlen....és lehet, hogy én vagyok a hülye, de lehet hogy csak történt valami, valami dolog ... de nem tettem semmit, pedig valami csattanásnak kellett lennie... és ha mégsem? Hát akkor nem tudom, de ez a "dolog" csak egyre értelmetlenebbé válik... csak nem értem miért...és most mindenki azt hiszi, hogy buta vagyok..pedig nem. Csak kérdezed magadtól a következőket: -Miért nem keres?
-Miért nem ír?
-Mi változott meg?
-Egyáltalán miért írt akkor?
-Miért lopta magát a szívedbe?
Ezekre a kérdésekre a választ nem tudhatod...nem tudod, hogy mi miért történik és, a választ csak egyetlen egy valaki tudhatja... ... Ő ... ....

Vártam én....vártam mindent...hagytam magamból hülyét csinálni. Mivel végig egy felhő volt előttem...de most már kezd kivilágosodni minden...csak 7 hónapig volt amíg érdekeltelek...biztos van más, egy jobb, egy szebb, egy tökéletes... elhittem,hogy ez más lesz..

Csak arra lennék kiváncsi, arra a pár dologra, hogy miért ő kell? Miben más mint én? Szebb, okosabb, jobb, kedvesebb, esetleg sokkal több van benne, mint bennem? Nem értem... a gondolkodási módod, legalább magyarázd meg. Egyik pillanatban minden jó, majd a másik pillanatban lesz*rsz. Azt hiszed minden el van ezzel rendezve, de nem nincs! Ha majd egyszer lesz egy lány, aki játszik veled, majd nem ír, mert talált egy nálad jobbat, annyit kérek, csak annyit, hogy gondolj Rám!

Nekem csak az igazság kellett volna, nem egy sajnálkozó mondatba rejtett magyarázkodás..

Hiányzik, hogy én is hiányozzak valakinek...

Tök mindegy, hogy hogy sminkelem ki magam, milyen ruhákat hordok, vagy hogy milyen vidámnak látszik a mosolyom. Nem számít, hogy mit teszek, vagy gondolok. Felfogtam. Sohasem leszek elég jó neked...

Felednem kell a múltam, ha nem akarok úgy élni, mint egy gyűrött felmosórongy. De mindig újra és újra meghallgatom azokat a zenéket, amelyeket akkor szerettem, újra megnézem a régi képeket, ösztönösen előidézem az emlékeket - és egész nap, minden percben azon elmélkedem, hogy vajon az, ami engem ennyire megvisel, őt is megviseli?

El tudnál egy dolgot magyarázni? Hogy csináltad? Hogy tudtál tovább lépni? Hogy tudtál mindent elfelejteni, ami a miénk volt? Hogy törölted ki az összes emléket a fejedből? Hogy tudtad elengedni a szerelmünket? De a legfontosabb, hogy akarhattad? Kérlek magyarázd el, mert nekem nem megy..

Amikor tíz okot keresek arra, hogy miért nem kéne szeresselek, akkor találok is annyit. De amellett mindig ott lesz legalább egy ok, amiért nem bírlak elveszíteni. Tudod, ez a legnehezebb. Hogy egyetlen nyavalyás ok mennyire felbolygat mindent.

Remélem emlékké válok majd idővel és a múltad leszek, ha akarod, ha eszedbe jutok majd, ha eszedbe jut a mosolyom, néhány kedves szavam, az érintésem... Ez leszek én: egy megfakult emlékkép, mely rád nevet. Múlt leszek, mert a jövőd nem lehettem...

Azzal, hogy szeretünk valakit a kezébe adjuk a lehetőséget, hogy fájdalmat okozzon nekünk..

Ahhoz, hogy gyűlöld, valaha szeretned is kellett...

Mindig van egy pont, ahol az út kettéválik. Abban a hitben válunk szét, hogy az útjaink egyszer újra összefutnak. Ahogy távolodunk az úton, a másik egyre kisebbnek tűnik. De nem baj, egymásnak vagyunk teremtve. Az ember egyszer csak rádöbben, hogy vége, végleg. Nincs visszaút, érzi az ember. És ekkor jön el a pillanat, mikor felidézzük, hogy is kezdődött, majd rájövünk, hogy már jóval azelőtt, mint gondoltuk volna. Az emberben ekkor tudatosul, hogy minden csak egyszer történik meg és bármennyire szeretnénk, ugyanaz az érzés már soha nem lesz meg. Soha többé nem érezzük magunkat három méterrel a felhők felett..

Talán egy napon, évek múlva- ha majd a fájdalom elviselhetővé csillapul- képes leszek visszanézni arra a néhány rövid hónapra, amely mindig is életem legboldogabb időszaka marad.

Minél többször mondja, ki hogy "örökké melletted leszek", annál jobban fáj a búcsúzás.

Néha nem csak a rossz emlékek tesznek szomorúvá, hanem a legjobbak is, amelyekről tudod, hogy nem fognak még egyszer megtörténni.

Remélem, hogy felébredsz és hirtelen rájössz - nem volt senki, aki annyira szeretett volna, mint amennyire én szeretlek.

Amikor beleszeretünk valakibe, az a benyomásunk támad, hogy az egész univerzum mellettünk áll és támogat: ezt láttam ma a naplementében. De ha valami rosszul sikerül, egy csapásra oda az egész! Oda minden: a kócsagok, a távoli zene és ajkának édes íze. Hogyan tűnhet el ilyen hirtelen a szépség, ami néhány perccel ezelőtt még megvolt? Az élet nagyon gyors: pillanatok alatt letaszíthat minket a mennyekből a pokol fenekére.

Csak azt akartam, hogy harcolj értem. Én is olyan akartam lenni, akiért érdemes harcolni..

Talán igaz, amit mondanak.. Mindig lesz egy ember, akin sosem tudod majd igazán túltenni magad. Nem számít, hogy hány jobb emberrel találkoztál, akik jobban bántak veled, és akik jobban szerettek, az agyad hátsó zugában mindig ott lesz az az ember, akit teljesen sosem tudsz elfelejteni.

Ha az ember megszeret valakit, egészen SOHA nem gyógyulhat ki belőle!

Annyira akartam, hogy észre sem vettem téged már nem érdekel. Egy kapcsolathoz két ember kell, egyedül kevés vagyok…

Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igazi szerelem volt. És ha egyszer a távoli jövőben találkozunk az új életünkben, boldogan fogok rád mosolyogni, és majd eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni!

Tedd , amit tenned kell, Ha menni akar engedd el!
Ez a szerelem már rég nem tiszta
,Ahogy a folyó sem fordul vissza,
Enged őt is előre menni,
S ne akard többé már szeretni.
Az ő szíve már rég nem a tiéd,
Hát engedd ki szívedből szívét,
Mert ha végleg ott marad,
A tiéd csendben megszakad!

Hiányoznak az együtt töltött percek, hiányoznak a nevetések, az órákig tartó beszélgetések… Hova lettek?

Néha el kell botlanunk ahhoz, hogy észrevegyük, kiben kapaszkodhatunk meg valójában.

Olyan csend van így nélküled, hogy szinte hallani amit még utóljára akartál mondani.

Régen azt gondoltam, hogy az a legrosszabb, ami történhet velem, ha egyedül maradok. De ez nem igaz. Az a legrosszabb, ha olyanokkal vagyok körülvéve, akik között egyedül érzem magam.

Vannak emberek, akik olyan messze futnak, amennyire csak tudnak, hogy ne kelljen egymásra nézniük..

Olyan ember voltam melletted, amilyen nélküled már soha nem leszek...

Eljön a pillanat az életedben, mikor rájössz, hogy ki az aki igazán számít, aki sosem számított, aki többé nem fog és aki mindig is számítani fog.. ezért ne aggódj azok miatt akik már a múltad részei..

Mostanában sokat sírok, de nem azért mert gyenge vagyok, hanem azért mert túl sokáig maradtam erős..

Minden okkal történik. Az okra pedig mindig csak utólag jövünk rá.

Az egyetlen dolog ami még nehezebb, mint elsétálni… hogy ne nézz vissza…

Vannak égő, fájó könnyek, melyek nem a szemből jönnek, hanem befelé folynak.

Én már nem tudom, akarom-e ezt még egyszer. Közel kerülni valakihez, hogy aztán őt is elveszítsem.

Emlékszel még rám? Egyszer én voltam a mindened…

De tudnod kell, mikor szemedbe néztem, én egy világot láttam, és azt hittem, hogy ott megtaláltam végre azt, amit vártam..

A csalódottság azokat érintő érzelem, akik törődnek másokkal.

Ha szeretsz valakit vagy valamit, akkor engedd szabadon. Ha visszatér hozzád, akkor a tiéd, ha nem, akkor soha nem is volt a tiéd.

Az élet mindig újabb okot ad arra, hogy ne bízzak senkiben, csak magamban..

Csak ülök, és nézem, ahogy a fal utolsó darabjai is leomlanak körülöttem. Nem tudom, hogy lesz-e erőm újra felépíteni...

A lány, aki sebezhetetlennek tűnt, megtört. A lány, aki annyira erősnek látszott, összeomlott. A lány, aki mindig nevetett, most zokog. A lány, aki sosem hagyta abba a próbálkozást... most végleg feladta.

Félek az egyedülléttől, félek akkor is ha nem vagyok egyedül. Én félek, félek attól ami vagyok, attól ami lehetek, és attól ami nem..

Kitépnélek a szívemből, de félek hogy elvérzek..

Elegem van abból hogy órákat töltök azzal, hogy tökéletes legyek egy olyan srácnak aki nem viszonozza az érzéseimet, hogy éjszakákat sírjak át miatta, hogy hamis mosolyt viseljek azért hogy elrejtsem a könnyeimet.. Végeztem azzal hogy próbálom a dolgokat rendbe hozni, mikor tisztán látszik hogy nem fog sikerülni.. nem bírom tovább!

Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit..

Fájnak a reggelek, s kínoz minden éjjel..

Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik. De gyakran olyan sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra, hogy nem vesszük észre azt, amelyik megnyílt előttünk.

Vannak olyan pillanatok az életben, hogy annyira nagyon hiányzik neked valaki, hogy szeretnéd kiszakítani az álmaidból a valóságba, hogy megölelhesd.

Mondják, hogy a legjobb gyógyszer a nevetés, de sokszor inkább a legjobb álca, ami mögé a fájdalmad rejtheted..

És minden reggel keressük az okot arra, hogy kimásszunk az ágyból: valaki azért ébred fel, hogy megcsókoljon valakit; van akinek az első vágya reggel egy bögre kávé - de van, akinek nem ilyen egyszerűek a reggelek. Akiknek nincs vonat, amit el kellene érniük, vagy nincs valakijük, akiknek a kezét megfoghatnák. Nincs semmi, amiért érdemes lenne belekezdeni egy újabb napba..

Sok olyan csók van, amire emlékszünk, sok olyan, amit elfelejtünk, de az a csók, amire mindig emlékezni fogsz, az az, amit nagyon akartál, de nem kaptál meg.

Nem tudhattad, hogy tudok róla. De sajnos így volt. Rájöttem, hogy soha egy percet sem érdemeltél meg az időmből..

Partot ért egy hullám, az álmok tengerén azt ígérted, itt maradsz mégis elmentél..

Azt hiszem, eltévedtem. Ő nem az én hercegem, és ez nem az én mesém..

Különös, hogy a fájdalom szinte megfojt, mert egy másik ember szeme nem nézett az enyémbe..

Az élet legkegyetlenebb törvénye: Bármi ami elkezdődik, eljön a vége.
A nagy kérdés, miért kezdjek bármibe
Ha már a kezdet előtt látom a VÉGET?
Miért nevessek, ha sírás a vége?
Miért szeressek, ha közöny se marad belőle?

Ha nem mondod el neki mit érzel, találni fog egy másik lányt, aki majd elmondja neki mindazt, amit tőled akart hallani..

Egy nőt el lehet dobni, mint egy gyufaskatulyát, mert valaki szenvedélyes, mert ilyen a természete, mert nem tudja egy nőhöz kötni magát, vagy mert magasra tör, mert eszköz számára minden és mindenki. Meg tudom érteni... Aljasság, de van benne valami emberi. De eldobni valakit szórakozottságból, ez több, mint aljasság.Erre nincs bocsánat, mert embertelen.

Bárcsak elég bátor lennék ahhoz, hogy elsétáljak és elfelejtsek mindent, ami a miénk volt, de nem merek elmenni, mert tudom, hogy nem jönnél utánam, és ez fájna a legjobban.

Nincs annál rosszabb, mint mikor azt érzed, hogy nem voltál elég jó annak, aki neked az egész világot jelentette..

A miénk egy befejezetlen tündérmese marad..

Mit gyűlöl az ember leginkább? Nem azt, amit soha nem kapott meg, hanem amit egyszer megkapott, de nem tudott megtartani.

Mások azt látják vidám vagyok. Mindenki irigyel, azt hiszik boldog vagyok. Pedig nem így van, ez csupán a látszat, nem is sejtik, hogy belül valami nekem is fájhat.

Nehéz mosolyt színlelni, miközben úgy érzed, darabokra hullasz..

Ha nem kapod meg, amit akarsz, szenvedsz, ha megkapod, amit nem akarsz, szenvedsz; sőt ha pontosan azt kapod meg, amit akarsz, akkor is szenvedsz, mert nem tarthatod meg örökké.

Feladni nem mindig azt jelenti, hogy gyenge vagy; néha azt jelenti: elég erős vagy ahhoz,hogy elengedd.

Mert nincs annál rosszabb, mint mikor egyedül vagy, mindegy hány ember van körülötted.

Szerettem én őt valaha? Vagy csak a fájdalmat szerettem, hogy pont azt akartam, akit sohasem kaphatok meg?

Azt viszont már réges-rég tudom, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor az az is. Ha valaki pontosan azokat a csillagokat ígéri az égről, amikre vágyom, akkor hazudik.

Az összes hazugságod közül a szeretlek volt a kedvencem.

Egy állomáson állok, kezemben hatalmas bőrönd. A döntés végleges, szívemből nem csinálok börtönt. A síp megszólal, a hangja messze száll a szélben. A vonat elindul, a búcsú hangja lép be. Könnybelábadt szemmel, vérző szívvel, könnyem íze számban. Hogy könnyebb legyen felejteni, nem nézek már hátra.

Nincs semmi baj, nem törted össze a szívem... Ezekkel a szavakkal csupán az életemet romboltad szét!

Egy karnyújtásnyira voltál tőlem, mégis oly távol..

Abban a pillanatban szerettem volna visszamenni az időben, és újra átélni minden együtt töltött pillanatot.. Még egy titkos mosolyt, még egy közös nevetést, még egy izzó csókot. Őt megtalálni olyan volt, mint olyasvalakit találni, akiről nem is tudtam, hogy keresem. Túl későn jött az életembe, és most túl korán megy el.

Azt hiszed jól vagy, erre a leglehetlenebb dolgokban is õt látod meg.. Minden fekete kabát mögött õt keresed, a legkisebb boltban is kiszúrod a kedvenc cigarettáját amit oly nagy kedvel szívott, ès a rádión addig kapcsolgatsz tudtodon kivül míg rá nem bukkansz a kedvenc számára. De már ez sem segít, így sem érzed a közelségét. Csak mérgezett vizet iszol gyógymód reményében.

Van, aki könnyen eléri azt, akit szeret, van aki szenved, míg az övé lehet. Van, aki könnyen tud feledni, van, aki meghal, mert igazán tud szeretni.

Szerelem... lassan már a tej is tartósabb lesz.. :-/

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, ki a legnagyobb idióta a vidéken? Ő, mert becsapott, vagy én, mert hittem neki?

Ha túl vagy rajta, miért igazítod meg a hajad amikor találkozol vele? Miért akarsz tetszeni neki? Még mindig szereted, mi?
Nem. Az, hogy azt akarom, hogy szépnek lásson, nem azt jelenti, hogy vissza akarom kapni. Nem akarok tetszeni neki. Soha többé nem járnék vele. Azt akarom, hogy lássa, mit veszített. Meg akarom mutatni, hogy több vagyok, mint aminek gondol...hogy nincs szükségem rá.. meg akarom mutatni neki, hogy nélküle is minden rendben..

A kedvenc bűnöm voltál...

A legrosszabb, ha úgy kell elsétálnod valaki mellett, mintha soha nem játszott volna fontos szerepet az életedben, holott régen órákig beszélgettetek telefonon, s most még csak egymás szemébe sem tudtok nézni.

Kedves kispárna! Sajnálom a könnyeket..
Kedves szív! Bocsánat a károkért.
Kedves ész.. Mégis csak neked volt igazad!

Mindig azokban csalódunk a legnagyobbat, akiket a legjobban szeretünk...Mert naivul azt hisszük,hogy ők is így éreznek irántunk.

Igazán attól fáj az ütés, kitől simogatást várnál, s nem adhatod vissza, mert rögtön belehalnál.

A legnagyobb baj, hogy sohasem azt az embert akarjuk, akit akarnunk kéne..

Túl sok dolog van, amiről sohasem beszéltünk. Amiről sohasem fogunk beszélni. Nem is tudom, miért kell ennek így lennie. De talán mégis tudom. Bolondok vagyunk. Zavarodottak, és félünk. Sohasem énekeltem neked hideg téli estéken. Nem dúdoltam a füledbe halk, összefüggéstelen dallamokat. Becéző, gyengéd dallamokat. Nem énekeltem előtted, és nem is táncoltam. Féltem, hogy megremegne a hangom, és te nem értenéd meg, amiről a dal szól. Féltem, hogy megremegne a térdem, és te nem látnád meg bennem a tündért. Csak egy fáradt, gyönge embert. És ezt nem akarom. Inkább hallgatok. Hallgatunk. Nézlek, és a lelkem legmélyében, egy elfelejtett, poros és sötét szögletben énekel és táncol valami. Amiről soha nem beszéltünk. És amiről soha nem fogunk beszélni..

Hogy vagy?-Egyedül.
Miért vagy?
Véletlenül.
Hova mész?
Csak előre.
Kivel mész?
Nélküle.
Miért sírsz?
Mert fáj ...legbelül...
Maradsz még?
Mennem kell.Egyedül..

Néha nem ahhoz kell sok erő, hogy az ember kitartson valami mellett, hanem ahhoz, hogy lemondjon róla.

Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve.

El akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom..

Ezek az ostoba játékok darabokra tépnek és a meggondolatlan szavaid összetörik a szívem.

Nem tudom megbocsájtani magamnak, hogy nem tudtam az lenni, akit szeretni tudtál volna...

És mikor rám néznek az emberek, mindig megkérdezik: "Miért vagy olyan szomorú?" Honnan tudják? Miből látják? A szemem? A szemem hogy mondd el ennyi mindent? Hogy tanuljam meg elrejteni, ami fáj? Azt hiszem, mindenki meglátja rajtam, csak az nem, aki amúgy sem lát semmit..

Vannak azok a pillanatok, amikor már annyira csordultig vagy mindennel... annyira nem érzed a fájdalmat, a hiányt, a csalódást... sőt, már az ürességet sem érzed... Vannak azok a pillanatok, amikor már csak nevetni tudsz. Nevetni a jón, a rosszon, nevetni azon, hogy mennyire pocsék minden.

Megtehetnéd a kedvemért, hogy lábujjhegyen távozol, halkan csukod az ajtót életemre. Elmész szépen, és nem kukucskálsz. Nem kell, hogy lásd, mennyire fáj.

Egy kérésem volna, bármily meglepő, ha már az életben mindenütt ott vagy, legalább az álmaimban ne gyere elő!

Az egyik legnehezebb dolog az életben azt látni, hogy akit szeretsz, valaki mást szeret.

Egy nap, mikor álmaim már nem rólad szólnak,Egy nap, mikor első gondolatom már nem te vagy,
Egy nap, mikor már nem érzem, hogy vágyom
utánad,
Egy nap, mikor nem várom, hogy újra lássalak,
Egy nap, mikor fordulatot vett az életem,
Egy nap, mikor tovább tudtam lépni...legalábbis
azt hittem,
Egy nap, mikor a fejemben nem csak te jártál,
Egy nap, mikor az idő múlt, de eszembe se
jutottál,
Egy nap, ami nem létezik..

Hiányzik nekem, hogy én is hiányozzak valakinek.

Néztelek mikor elmentél; kiléptél az ajtón, s láttam ahogy örökre becsukod magad mögött.

Valami hiányzik.. nem tudom, hogy mi, nem tudom, hogy ki, csak érzem ezt a hatalmas hiányérzetet.. csak itt van.. nem tudom, mitől jött elő ennyire, nem tudom, mitől múlhatna el.. csak van.. de nagyon fáj.. és nem tudom, mit tegyek.. csak fáj.. ennyit érzek..

Nem a magasságtól félsz, hanem az eséstől. Nem a szerelemtől félsz, hanem attól, hogy nem szeretnek viszont. Nem félsz elengedni, attól félsz, hogy tényleg elmegy. Nem félsz attól, hogy újra megpróbáld, attól félsz, hogy megint ugyanaz fog fájni.

Az összetört szívre az egyetlen gyógyír az idő.

Megpróbálni elfelejteni valakit, akit szeretsz, olyan, mintha megpróbálnál emlékezni valakire, akit sohasem ismertél.

A remény hal meg utoljára, de én már 10 éve eltemettem…

Nehéz dolog mosolyt szinlelni, miközben úgy érzed, darabokra hullsz.

Ne mutasd ha fáj.. ne mutasd, ha vérzik.. mert úgysem látják.. úgysem érzik..

Utálom a reményt; akárhányszor próbálom feladni, mindig azt suttogja: csak még egyszer.. utoljára.

Ez majdnem szerelem volt... az ilyen majdnem dolgoktól ennyire vacak az életem.

Üresek a napok a mosolyod nélkül.

Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, hogy megtörtént!

Csalódottan látom, hogy az a fiú, aki esküszöm különleges volt, ugyanolyan lett, mint a többi.

Itt ültem melletted, néztem ahogy mosolyogsz. Annyi srác, mégis csak téged láttalak... de te tudomást sem vettél rólam.

Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül, és tudod, hogy nem lehet a tiéd.

Valami elmúlt, valami meghalt valaki szívében...

Valami csak akkor számít elveszettnek, ha végleg lemondunk róla.

Mindig van egy személy, aki nem számít mit tesz, vagy mit mond és nem számít hányszor okoz neked fájdalmat- nem tudod elengedni, hiszen annyira sokat jelentett neked.

Újra péntek, megint vége egy hétnek... de a nélküled eltöltött napok semmit sem érnek. Értelmetlen mondatok, elharapott szótagok, minden szóban hazudok: "kössz, jól vagyok".

Kértem Istent, segítsen feledni, de ő azt mondta: téged kell szeretni!

Néha megállsz talán te is, hogyha nem lát senki, kezed némán összekulcsolod, néha önmagad sem tudod már szeretni. Mit csináltál rosszul, nem felel már senki.

Aki elment, az elment, de aki egyszer nálunk volt, az többé sohasem mehet el tőlünk egészen.

Szeretsz valakit, aki nem szeret, s lassan belátod szerelem ez. Sajnos ő más lánnyal jár, de bízol benne, hogy azért rád is vár.

Úgy elmegyünk egymás mellett, mint két ismeretlen; mintha megse látnánk egymást, szemünk se rebben. Úgyis tudjuk, titokban mindketten vérzünk, a az utca két sarkáról úgyis visszanézünk.

Tudom, hogy szíved úgyis másnak adod, tudom, hogy másra mosolyog az ajkad. Tudom, hogy kedvesebb neked a másik, de azért a szíved mégis hozzám vágyik.

Nem merem, talán nem is akarom megtudni, mi az a fájdalom. Ezért nehéz elmondani valakinek azt, hogy mit is érzek, bár tudom, hogy így sem jó. Megrémít, ha arra gondolok, hogy másé leszel, belehalok majd a fájdalomba. Ezért kérlek Uram, szánj meg önbizalommal, hagy tudjam elmondani, mit is érzek valójában.

Elmentél, s veled tovatűnt a szerelem is. Belülről maró kétség váltja fel. Tudom, hogy túlélem, elfelejtem majd, de nem könnyű újra írni a dalt. Hiszen az élet egy dal, egyszer fenn, máskor lenn... Tudom, hogy leszek még fenn, de lehet, hogy mással nem lesz ilyen. Most mégis jót kívánok, mert haraggal csak magamnak ártok. Légy boldog azzal, akiért elhagytál, és ne is gondolj soha többé rám.

..Hidd el, nem az fájt, hogy elhagytál érte, hanem hogy az úton nem is vettél észre.

Te nem tudhatod, milyen rossz az, ha igazán szeretsz, ha egy életen át soha el nem feledsz. Ha minden egyes nap emlékével fekszel, és minden reggel újra csak rá gondolva kelsz fel. Te nem tudhatod, milyen az érzéstől elégni, s minden egyes nap viszonzást remélni. Te nem tudhatod, milyen csakis érte élni, s milyen rossz a csalódástól félni.

Ülök a tóparton, a naplementét nézem, egyszerre csak arcodat látom a víz tükrében. Leguggoltál mellém, megfogtad a vállam, gondolataidat egyszerre kitaláltam. Közeleb hajoltál, s fülembe súgtad: "Szeretlek én téged, életem bearanyoztad." Válaszul neked, ajkadhoz közeledve -"szeretelek"- mondtam, szádra csókot lehelve. Hanyat dőltünk mind a ketten a zöld fűben. Megöleltél, és hűséget fogadtál örökre. Akkor felébredtem, s megértettem végre: gyönyörű volt az álom, de ennek már vége.

Akárhányszor az emberek megkérdezik: "Ti ketten jártok?"- El sem tudod képzelni, milyen fájdalmas azt mondani: "Nem, csak barátok vagyunk."

Miért nem lehetek az a lány, akiről a barátaiddal beszélsz? Az egyetlen, aki mosolyt csal az arcodra az egyetlen akivel lenni akarsz?... Miért nem lehetek én az a lány?

Tudom, hogy szeretsz, és csak attól félsz, hogy mások mit fognak gondolni. De akkor miért szeretsz még mindig, miért nem tudsz elengedni?

Úgy teszek, mintha élnék, pedig csak egy baba vagyok. A polcon ülve, szép ruhában, üres szemmel, merev háttal, érzéketlen mosollyal a távolba révedve, lebénulva figyelek.. és jöttödre porcelánszívem megremeg.

Kiderült, hogy az vagy akinek gondoltalak. Én soha nem játszottam meg magam, végig őszinte voltam... végül mégis engem aláztak meg. Én nem fogok kiabálni, de elmondom, hogy tudd; tudom mi az attól félni, hogy megmutasd önmagad. Én is féltem, de már nem félek. Nem érdekel, mit gondolnak rólam mások, mert hiszek önmagamban, és tudom, hogy minden rendbe jön. Tudom, hogy az a srác, aki az e-maileket írta, ott van benned. De nem várhatok rád, mert rád várni olyan, mint esőt várni aszályban... hasztalan és időrabló.

Én írom a sorsomat, csak az a baj, hogy tollal, így nem tudom kiradírozni a hibáimat.

A szerelem okozta számos hiba közül az a legnagyobb, amikor muszály gyűlölnünk azt, akit csak szeretni tudunk.

A szerelem az a tövis, amelyet nem érzel, ha beléd hatol, de fáj, amikor kénytelen vagy kihúzni.

Őt ne akadályozd meg abban, hogy mást szeressen, hogy valaki mást keressen, hogy más barátja legyen. Ha a szívét megsebezted, ne tépd fel újra a sebet, hagyd, hogy beforjon, inkább lásd, más oldalán boldog.

Szeretnék meghalni, s mindent elfelejteni. Szeretném életem újrakezdeni, s mindent másképp csinálni. Szeretném a bánatot kitörölni, hogy az emberiség boldog tudjon lenni. Szeretném a szerelmet elfelejteni, hogy a szívnek ne kelljen összetörni. Szeretnék meghalni, s egy szebb világot alkotni.

Szerelemből áll a világ, folyton szerelmes a lány. De az ő szerelme hiábavaló, ha a fiú csak szívtipró. Minek szeressen az ember, ha fájdalom nélkül szeretni nem lehet? Mindig csak a lány szíve fáj, de vigaszra sosem talál... Bezzeg a fiúk nagyon gyorsak, a lányon hamar túlteszik magukat. Ők nem szenvednek úgy mint mi, ők megtanultak gyorsan feledni. De a mi szívünk ezt nem engedi, ezért tudnak a lányok igazán szeretni.

Ne szeress kettőt, ne szeress hármat, de minden esetben ne szeress százat, mert egyet szeretni is elég nagy bánat.

Ha most valaki azt kérdezné tőlem, mondjam meg, mit jelentesz te nekem?... Nem szólnék, nem is tudnék szólni hirtelen, csak nagysokára mondanám: Semmit... csak az egész életem...

Ha barna fiút látok, te jutsz az eszembe, ha neved hallom könny szökik szemembe. Hogyha rád gondolok nagyot dobban szívem, senki sem szerethet soha- soha jobban. Szívemre hallgatok, egy nevet súg nekem, ez a szív visszhangja: szeretlek- szeretlek. Lelkemben egy éjjel titkos vágy ébred; ó milyen édes volna együtt élni veled.

Ennyi volt, nincs tovább, véget ért egy hosszú álmodozás, véget ért a jó, a szép, és nem maradt más, csak a fájdalmas emlékezés.

..Egy lány, aki nem keresi a boldogságot, mert sosem talál...

Halkan kopog az eső az ablakon, bár lenne minden cseppje csókod az ajkamon. Dörög, villámlik, háborog az ég, nem tudom meddig bírom nélküled még.

Tudod, lehetetlen válaszolni egy olyan kérdésre, melyet nem tett fel soha senki...

Ahol több az érzés, több a szenvedés is.

Találkozol valakivel, akit szeretsz, és azt hiszed, hogy vele fogod leélni az életed. Lesz szép házad, gyerekek, és csak az kell, hogy szeressen... De ez most szívás, és nehéz elhinni, hogy ennek vége.

Addig vagy boldog, amíg van aki szeret, aki a bajban megfogja kezed, és hogy milyen fontos volt neked, csak akkor tudod, ha nincs már veled.

Miért tetted ezt velem, miközben szerettelek? Meggyötörtél, megkínoztál a szerelmed jeléül, de rájössz egyszer mennyire belém szerettél.

Tudod, mi a legnagyobb bánat ami érhet?... Ha azt szereted, ki nem szeret téged.

Mondd, mit ér a remény, ha már nem él? S mit ér a szó, ha már a könny beszél? S mit ér a hit, ha már nem segít? S mit ér a szerelem, ha már nem repít?

Mosolygok, de arcom mögé senki sem néz...

Most tanuld meg az élet milyen mostoha; szeretni megtanít, de feledni soha. Most, mikor legszebb éveidet éled, gondolsz-e arra, milyen rövid az élet? A virág elhervad, nő helyette másik, de a fiatalság újból nem virágzik.

Ne higyj a fiúnak, ha rád nevet, ne higyj a fiúnak, ha azt mondja szeret. Ne higyj a fiúnak ha könnyet ejt, mert egy fiú nehezen sír, de könnyen felejt.

Amit sosem kapunk meg, azt örökké szeretjük.

Nehéz dolog az, hogy szeress, nehéz dolog az is, hogy ne szeress... de a legnehezebb az, ha hiába szeretsz.

Nem vagyok tökéletes ember, sok dolog van amit bár ne tettem volna meg...

Nem akarom ezt többet csinálni, nem akarok a "miért" oka lenni. Mindig, amikor kilépek az ajtón, látom, hogy egy rész meghal benne. Nem akarom többet bántani, nem akarok gyilkos lenni.

Gondold meg, szerelmünk nem volt más csak álom. Feledd el a múltat, én is megpróbálom...

Zárva van a szívem mióta elhagytál, azóta lett értelmetlen a világ.

Együtt jártak ők sok- sok éve már, a fiú és a lány, szerelmespár. Minden örömük csak kettőjükben állt; fogták egymás kezét, szórakoztak, sokat súgtak egymásnak szerelmes szavakat. Boldogok voltak, mint még soha senki más, nem ismerték mi a bánat, a csalódás. Egy nap zavartan megszólal a lány: "Gyereket várok, fiú lesz talán." A szemében boldogság könnye csillogott, de a fiú gyorsan megfordult és elfutott, s talán nem jött vissza soha többé; nem találta együtt őket a visszatérő nyár. Elment a fiú némán, hidegen; ez volt talán a lángoló szerelem? Teltek a napok, és ő reménykedett abban, hogy hátha egy szép napon betoppan az apa. S nőtt a kisfiú, napról- napra szebb lett, kimondta az első szót, talán a legszebbet. Bizonytalan léptekkel, pici lábát rakva, gyönyörű hangon mondta: apa. Egy szép délután sétálni indultak, s mégegyszer a régi úton haladtak. Felidéződtek a régi, elmúlt napok, felsóhajt a lány: ˇKár, hogy egyedül vagyok." Az utca végén egy fiatal házaspár rájuk köszön, gyerekére nézett a fiatal lány, sűrű könnyein át. Magához ölelte kisfiát, s ennyit mondott: "Nézd, itt ment édesapád!"

Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, gyönyörű arcát, a szemét. Ő rám néz és mosolyog... De ő nem úgy néz rám, ő úgymond a "legjobb barátom"... és én ezt tudom.
Vége az órának, vége a napnak. Ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetemet. Én odaadom neki, ő rám mosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja: köszi.
Én elakarom mondani, hogy akarom őt, elakarom mondani hogy szeretem őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk. De ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Másnap találkozunk a suliban. Mellette ülök, sír..sír, mert szakított a barátjával. Én megvigasztalom, ő átölel. Érzem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéről. Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rám mosolyog, és azt mondja: köszi.
Én elakarom mondani, hogy szeretem őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk. De ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Telnek a napok, az évek, látom hosszú talárban az érettségin, majd látom mikor átveszi a bizonyítványát. Ő rám mosolyog...
Én elakarom mondani, hogy akarom őt, elakarom mondani, hogy szeretem őt, és nem akarom, hogy csak barátok legyünk. De ő nem így néz rám, és én ezt tudom.
Együtt megyünk a főiskolára, de telnek, múlnak az évek és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, még gyönyörűbb. Hoszabb és szebb a haja, csodálatos az arca, fantasztikus nő. Az utolsó napon ő rám mosolyog és az arcomra nyom egy puszit.
Én elakarom mondani, hogy akarom őt, elakarom mondani, hogy szeretem őt, és nem akarom, hogy csak barátok legyünk. De ő nem így néz rám és én ezt tudom.
Eltelik rengeteg idő, minden héten beszélek vele telefonon...
És megkapom a szörnyű hírt...
Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a gyönyörű fehér arcát. Potyognak a könnyeim. Már nem mosolyog rám, és már nem is kapok tőle puszit.
Én elakarom mondani, hogy akarom őt, elakarom mondani, hogy szeretem őt, és nem akarom, hogy csak barátok legyünk. De ő már nem tudhatja ezt.
Később felmegyek a szobájába és megtalálom a naplóját, amiben a következőket olvasom...:
"Rámosolygok, és az arcára nyomok egy puszit. Elakarom mondani, hogy akarom őt, elakarom mondani, hogy szeretem őt, és nem akarom, hogy csak barátok legyünk... De ő nem így néz rám és én ezt tudom..."